„‘Na, ez tipikus!’ – mondjuk magunkban, amikor valaki hibázik. ‘Ő egy ilyen ember.’ Talán ránk is mondtak már ilyesmit – vagy épp mi magunkra. A címkék segítenek meghatározni saját magunk és a másik ember helyét a társadalomban, de mi történik, ha ezek a címkék elkezdik formálni a valóságot?”

Minden stigmatizálás címkézés, de nem minden címkézés stigmatizálás

A címkézés jelenségét úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy valakire egy egyszerűsítő, általánosító jelzőt (címkét) aggatunk egy tulajdonsága, viselkedése vagy társadalmi helyzete alapján. Például „lusta”, „problémás”, „zűrös családból jön”, „okos gyerek”, „bevándorló”. Vannak, amik semlegesnek vagy akár pozitívnak tűnnek, de a legtöbbször torzítanak, elferdítenek valamit – észrevétlenül.

A stigma ennél még erősebben hat: ez már nem csak egyszerűsítés, hanem megvetés. A társadalom szégyenletesnek, veszélyesnek vagy taszítónak tart egy tulajdonságot, ezért az ilyen emberrel szemben kirekesztés, megbélyegzés történik. Stigma lehet például betegségből, származásból, vagy viselkedésből eredő címkézés. Például “drogos”, “bolond”, “nárcisztikus”, “toxikus”, stb.

Ezek a címkék nemcsak azt befolyásolják, hogyan gondolkozunk másokról – hanem azt is, hogyan bánunk velük. Ha valakit például „bűnözőként” címkéznek, az hatással lehet arra, hogyan bánik vele a társadalom, és hogyan látja önmagát.

Miért szeretünk címkézni?

Bár nem mindig tudatos, de a címkézés sokszor biztonságot ad. Kicsit rendet rak a fejünkben, leegyszerűsíti a gondolkodást. Olyan, mint egy belső térkép: ha be tudjuk tájolni, hogy ki milyen típus, akkor úgy érezhetjük, értjük a világot – és benne a saját helyünket is. Ez önmagában nem ördögtől való. De ha túlzásba visszük, könnyen bezáródunk a saját kis kategóriarendszerünkbe.

Gyakran van benne egy kis rejtett felsőbbrendűség is. Ha azt gondolom valakiről, hogy „toxikus”, „nárcisztikus” vagy „problémás”, akkor azzal azt is üzenem magamnak: én nem ilyen vagyok. Ez pedig kényelmes. És közben elkezdjük használni a jól ismert paneleket: „ő ilyen típus”, „ő már csak ilyen ember”, „nem lehet rajta segíteni”.

Ezek a címkék néha észrevétlenül is társadalmi kontrollt gyakorolnak: aki kívül esik a megszokott kereteken, arra könnyebb ráhúzni egy negatív jelzőt, ezzel igazolva, hogy nem kell figyelembe venni, beengedni, elfogadni.

Amikor a címkézés már hátrányossá válik

A címkézés egy társadalmilag tanult, megszokott és egyben támogatott viselkedés, azonban fontos látni, hogy egyben lehet nagyon torzító hatású, mely erősíti a bennünk élő előítéleteket és gátolja a másik személy valódi és mélyebb megismerését.

Aaron T. Beck – a kognitív terápia egyik alapítója – kutatásai nyomán Tringer László pszichiáter is a címkézést a kognitív torzítások közé sorolja. Szerinte ez a túláltalánosítás egy szélsőséges formája: amikor már nem a problémát látjuk, hanem csak a negatív címkét, amivel magunkat vagy másokat illetünk és egyben azonosítunk.

Pszichológiai, társadalmi és kapcsolati szintűek hatások

A címkézésnek — különösen ha negatív, leegyszerűsítő vagy igazságtalan — számos káros hatása lehet az egyénre és a társadalomra is. Nézzük erre most pár példát.

Önbeteljesítő jóslattá válhat

Ha valakit folyamatosan „rossznak”, „lusta gyereknek”, „bűnözőnek” neveznek, előfordulhat, hogy elkezdi elhinni és úgy is viselkedni. Ezt hívjuk önerősítő címkézésnek vagy önbeteljesítő jóslatnak (pl. Pygmalion-effektus)

Lerombolhatja az önbizalmat

A negatív címkék lerombolhatják az önértékelést, különösen gyermekeknél vagy szenzitív időszakban lévőknél. Például, ha valakit mindig „ügyetlennek” mondanak, egy idő után valóban kerülni fogja a kihívásokat, alulteljesít a feladatokban és az önmagáról alkotott képe is jelentősen változik negatív irányba.

Kirekesztéshez vezethet

A címkézés megalapozhatja a stigmatizálást: elkezdjük kerülni, lenézni vagy kizárni az illetőt, mely súlyos társadalmi és lelki következményekkel járhat, például igazságtalan bánásmóddal, hátrányos megkülönböztetéssel, elszigetelődéssel, depresszióval, szorongással. Ezáltal nehézségek adódhatnak a társadalmi integrációban, a munkahely találásában vagy megtartásában, az oktatásban, ezzel fenntartva egyfajta ördögi kört.

Elveszik az ember komplexitása

A címkék egyszerűsítik, leegyszerűsítik az embert. Egy-egy tulajdonsága alapján ítélünk meg, figyelmen kívül hagyva ezzel más értékeket, érzéseket, fejlődési pontokat. Így a személy teljes személyisége és értéke elveszik a címke mögött.

Kommunikációs falakat emel

Ha valakit „címkézve” közelítünk meg, nem vagyunk nyitottak a párbeszéd különböző csatornáira. A címkézés gyakran lezárja a kíváncsiságot, a felfedezést és a megértést: „Ő ilyen, kész.”.

Mit tehetünk akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk visszaszorítani a címkézés jelenségét?

Nagyon fontos és tudatos lépés az, ha szeretnénk visszaszorítani a címkézés jelenségét, mivel ez az egyik kulcsa az empatikusabb, igazságosabb és befogadóbb társadalomnak. Ezzel együtt nagyon nehéz lépés is, hiszen egyéni szintű változásainknak nem biztos, hogy érezzük a hatását a társadalmi szinten, ettől függetlenül viszont fontos néhány egyéni lépést átgondolnunk.

Az első és talán legfontosabb lépés, hogy tudatosítsuk a címkézést és érjük magunkat tetten, ha épp címkézünk vagy mi magunk vagyunk címkézés áldozatai. Ilyen esetben próbáljunk rákérdezni magunkban: Ez tényleg tény, vagy csak feltételezés? Ismerem valóban az embert, vagy csak rásütök valamit? A másik ember tényleg ismer engem, vagy csak rásüt valamit? Az első lépés esetén segíthet nekünk, ha elkerüljük az általánosító nyelvezetet és próbálunk a másik viselkedése mögé is tekinteni: Miért viselkedik így? Milyen lehetőségei, nehézségei lehetnek?

Ebben az esetben további fontos nézőpont, hogy ne a másik egészét ítéljük meg, hanem az adott viselkedést. Például attól, egy valaki rosszul cselekszik egy szituációban, még nem lesz toxikus személy. További fontos lépés, hogy ne fogadjuk el mások címkézését, ehelyett inkább alkossunk saját véleményt, mely azon alapul, hogy kíváncsisággal, empátiával és aktív figyelemmel fordulunk mások felé.

A címkézés hatással van arra, hogyan látjuk magunkat, egymást, és azt a világot, amiben élünk. Épp ezért számít az, hogy merünk-e újra kíváncsiak lenni. Hogy megengedjük magunknak és másoknak is a változás lehetőségét.

Irodalomlista:

• Csepeli György (1997) Szociálpszichológia, Osiris Kiadó, Budapest
• Bíró Judit (2018) A deviancia szociológiája: A társadalomtudományos normák megsértése?, Esély 2018/3
• Rosenthal, R., & Jacobson, L. (1968) Pygmalion in the classroom, The urban review, 3(1), 16-20.
• https://www.verywellhealth.com/stigma-vs-stereotype-5210852